Közmunka, vagy amilyen elnyomó rendszert akartok

Egy barátomat közmunkával alkalmazták fél évig egy könyvtárban. Sokat panaszkodott nekem a helyzetről, hogy milyen igazságtalan, hogy ugyanazzal a képesítéssel csak feleannyit keres, mint a kollégája, aki rendes állásban van, és hogy még neki kéne hálásnak lennie, hogy dolgozhat… A következő idézet tőle származik:

Ennek kapcsán sokat elmélkedtem erről a helyzetről, meg úgy általában az igazságtalanságokról. Én már régóta mérges voltam emiatt az egész közmunka miatt, hogy micsoda dolog, hogy ugyanúgy 8 órában, szinte ugyanazt csinálod, mint a többiek, csak te még az ő – egyébként se sok – fizetésüknél is jóval kevesebbet kapsz, és ezt az egészet úgy állítják be, mint valami jótékonysági intézményt, hogy milyen rendesek veled, hogy ennyivel is kisegítenek. De nem ez a legsúlyosabb galádság az egészben, hanem az, hogy rávesznek, hogy te önként alázd meg magad, és önként érezd magad csökkent értékűnek.

Nagyon érdekesnek találtam, ahogy megfogalmazta ezt a problémát az igazságtalanságokkal és konkrétan a közmunkával kapcsolatban. Hogy rávesznek, hogy te “önként alázd meg magad”. Ez azért érdekes megfigyelés, mert ugyanez jelenik meg nagyon sok más rendszerszintű igazságtalanság esetén is: hogy az elnyomottak valamilyen okból elkezdik önmagukat hibáztatni a saját elnyomásukért. Pl. a rabszolgák, akik elhitték, hogy ők tényleg alacsonyabbrendűek, vagy a nők, akik elhiszik, hogy ők tényleg butábbak/gyengébbek/alkalmatlanabbak. És már ők maguk szabnak gátat a saját kitörésüknek ezzel, hogy “önként alázzák meg” magukat.

Ráadásul a legtöbbször még észre se vesszük, hogy kisebbrendűségi érzést keltettek bennünk. A bárátom igen élesszemű volt, amiért sikerült kiszúrnia a közmunka rendszerében lévő beépített önelnyomást. De a legtöbb esetben annyira magától értetődőnek van beállítva az adott önelnyomás/önmegalázás, hogy az ember észre sem veszi, hogy elsajátította. Például, amikor nők olyanokat mondanak, hogy “jaj, csinálja csak a zoli a fűnyírást/grillsütést/karrierépítést, ahhoz úgyis a férfiak értenek jobban!” Vagy amikor szőke nők nevetnek a szőke nős vicceken, ahelyett, hogy kikérnék maguknak. De hallottam már meleg fiút is nevetni homofób viccen.

magazine

További klasszikus példája az önelnyomásnak/önlealázásnak, amikor egy nő önmagát csak azáltal képes értékes emberi lénynek látni, hogy ki tudja-e elégíteni a (férfi) párja szexuális igényeit. Amikor a nők által nőknek írt női magazinok arról értekeznek, hogy milyen praktikákkal kell fönntartani a férfi szexuáis érdeklődését. És ezt nem is a férfiak mondják már, hanem a nők maguk: önmagukat látják ilyen megalázó, tárgyiasító lencsén át. (Életemben nem láttam egy férfiaknak írt magazinban sem arról értekezni oldalakon keresztül, hogy a nő szexuális érdeklődését hogy kell fönntartani és a vágyait kielégíteni.) Mint amikor, ahogy a barátom mondta, a közmunkásokkal is el volt hitetve, hogy ők alacsonyabbrendűek.

Meg az összes szegényemberrel, hogy ők tehetnek a szegénységükről: miért nem tanultak, miért nem dolgoztak keményebben. Mintha ugyanaz lenne a tanulási és munkalehetősége egy borsodi roma hat testvéres lánynak, mint egy belvárosi fehér egyke fiúnak.

És hogy ez az egész miért baj? Legalább két közvetlen következményét látom ennek az önelnyomás-dolognak.

(1)

Vannak ezek a csodaregények, mint A szürke ötven árnyalata és társai, melyeknek a főhősei — és itt most megint a barátomat idézem, ez egy ilyen bejegyzés ma, sajnálom — “egy überhiperszuperjóképű, gazdag pasi meg egy önérzethiányban küzdő nő”, akin a pasi szexuálisan és érzelmileg is uralkodik (gyakran konkrétan erőszakkal). Ezeket a regényeket a nők világszerte elképesztő lelkesedéssel falják. Felmerül a kérdés, hogy miért vágynak a nők ilyen nagy számban egy idiótára, aki erőszakkal uralkodik rajtuk? Nos, egy válasz lehet a sok közül az, hogy úgy tűnik, működik az emberekben egy ilyen önelnyomás-dolog. Amikor elfogadják, belső meggyőződéssé teszik az eredetileg kívülről jövő megalázást. Megszeretik az elnyomójukat (vö. Stockholm-szindróma).

Ez ugyanaz az ok, amiért a szegényemberek tömegei nem, hogy nem lázadnak föl az őket kizsigerelő, rajtuk élősködő politikusok ellen, de még lelkesen újra meg is választják őket.

(Azt érzem egyébként, hogy ennek az egésznek még az identitáshoz is köze van — ti. hogy a nők identitása összefonódott a megalázkodással, és talán a szegények identitása is összefonódott a gazdagok és sikeresek csodálatával, lásd: holivúdi sztárok imádata –, de nem egészen tiszta még, hogy ez hogy is van pontosan.

(2)

Ugyanez lehet az oka annak, hogy az emberek nem szeretnek föllázadni az őket elnyomó rendszer ellen. Elvégre az a közhiedelem, hogy mindenki azt kapja, amit megérdemel: nyilván a gazdagok azért lettek gazdagok, mert sokat dolgoztak, a szegények pedig azért szegények, mert nem tettek meg mindent, amit lehetett volna. Tehát nem a rendszer a rossz, hanem csak az egyének nem voltak elég rátermettek. Nyilván.

(Na persze azért ez is bonyolultabb ennél. Ugyanis az is baj, hogy az, hogy “a rendszer a rossz”, az elég tág és nehezen megfogható dolog. Mi az, hogy rossz a rendszer? Mi az a rendszer? Egy ember, na az érthető: azorbánviktort vagy agyurcsánytakarodjot könnyű hibáztatni. De általában tényleg nem egy ember a hibás, hanem az egész építmény, hagyományostúl, bürokráciástúl, tekintélytiszteletestűl, korrupcióstúl. De ez egy bonyolult, elvont dolog, ezért nagyon nehéz a népeket beizzítani bármilyen rendszerellenes megmozdulásra/forradalomra. Ami amúgy valahol jó, mert különben minden apró visszásságból forradalom lenne… De közben ez meg már a ló másik oldala, hogy az emberek a legégbekiáltóbb igazságtalanságok ellen sem tudnak közösen föllépni, mert nem látják, ki az ellenség.)

Advertisements