Szex és militarizmus

Lásd még: Akkor még egyszer a szexről és a háborúról

Mostanában rákaptunk barátommal, hogy közösen olvasunk könyvet. Ez úgy néz ki, hogy ülünk egymás mellett, többnyire összebújva, és fölolvassuk egymásnak a szöveget. Ha az olvasó elfárad, átveszi a másik. Időnként megállunk, megbeszéljük, ami eszünkbe jut.

A szex úgy jön a képbe, hogy tegnap belekezdtünk egy könyvbe, aminek az a címe, hogy “Szex és háború: Hogyan formálja a militarizmus a szexualitást és a romantikát” (Love and War. How Militarism Shapes Sexuality and Romance, szerző: Tom Digby). A bulvárosan hangzó bejegyzéscím tehát szándékos, és semmi köze a mi szexuális életünkhöz. Sajnálom…

A könyv angolul van, egy éve jelent meg. Lefordítanám a könyvismertetőt.

A háborúra támaszkodó társadalmakban a férfiasság és a nőiesség ideálja szigorúan meg van határozva. Ez oda vezet, hogy a férfiak és a nők között is ellenséges kapcsolatot feltételezünk, melyet gyakran a “nemek harcának” nevezünk. Ráadásul erre az ellenségeskedésre még ráteszünk egy lapáttal azzal, hogy a fiúkat és férfiakat mizogűn (nőgyűlölő) módon bíztatjuk arra, hogy megfeleljenek a férfiasság elvárásainak.

A “Szex és háború” leírja, hogyan alakul a társadalmi nem a militarista társadalmakban, és hogy ennek milyen elsöprő következményei vannak a férfiak és a nők személyes, romantikus, szexuális és szakmai viszonyára.

A szerző összehasonlít több különböző kultúrát egymással, és olyan példákat hoz, mint a sportkultúra, a pornográfia és az internetes trollkodás. Ezeken keresztül megmutatja, hogyan alapszik a férfiasság definíciója a nőgyűlöletre és az empátia elnyomására. Ez aztán aláaknázza a nők és a férfiak közötti kapcsolatot — nem ritkán olyannyira, hogy az már konkrét erőszakhoz vezet. Különböző filozófiai módszerek felhasználásával a szerzőnek sikerül kimutatnia a kultúránk azon összetevő elemeit, melyek hozzájárulnak a heteroszexuális ellenségeskedéshez, mint például az abba vetett rendíthetetlen hit, hogy a férfierő képes megoldani a problémákat; az erőszakos, érzelmeket elnyomó férfi eszményének felmagasztalása; a férfiak fizikai és érzelmi életének leértékelése; egy feltételezett nemi kettéosztás; az, hogy a férfiak a nők háttérbe szorításán keresztül jutnak előjogokhoz; továbbá a mizogűnia/nőgyűlölet használata a férfiak viselkedésének szabályozásához.

A szerző megmutatja, milyen károkkal jár mindannyiunkra nézve az, hogy engedjük, hogy a nőgyűlölet határozza meg az életünket, de a könyv reményteljes üzenettel zárul: úgy találja ugyanis, hogy a háború és a társadalmi nemek közötti szoros kapcsolat immár sok társadalomban megszűnni látszik.

Szóval ez egy irtó érdekes téma, és nagyon sokat lehetne róla írni (írtam is, lásd itt). Most csak két fontos tanulságot emelnék ki, ami a könyv olvasása során megfogalmazódott bennem.

militarism

Az egyik, hogy a társadalmi nem, hogy ti. milyennek kell lennie a férfiaknak és a nőknek, egyáltalán nem biológiailag meghatározott. Jó, jó. Mi az, hogy biológiailag meghatározott? Például az, hogy az ember a szájával eszik, és nem a fülével, ez biológiailag meghatározott. Az, hogy a kisfiúk fakarddal játszanak, a kislányok meg barbie-val, az nem biológiailag meghatározott, hanem kulturálisan. Ugyanis más társadalmakban (értds: a világ más pontjain, illetve az időben visszamenve is) más-más szokások voltak/vannak érvényben arra, hogy a gyerekek mivel foglalatoskodnak. És ez, mondanom sem kell, ugyanígy igaz a felnőttekre is.

A másik, hogy vannak olyan népek és kultúrák, ahol a férfiak ereje, erőteljessége nem magasztalódik föl. Ahol az individuális hősiesség és bátorság helyett az összefogást és békés megoldáskeresést tartják követendő példának. Tény, hogy a manapság hegemón nyugati kutúra nem ilyen, de vannak és voltak ilyen kultúrák. Megint más kérdés, hogy miért pont az individuális férfierőt dicsőítő kultúra vált hegemónná; hiszen ez vált azzá, úgy tűnik, a világ nagy részén. Nyilván oka van annak, hogy történelmileg ez terjedt el. Ezt az okot most nem firtatnám, talán majd egy másik bejegyzésben. Amit viszont fontos kiemelni, hogy ez megint nem egy biológiailag meghatározott dolog: ha az lenne, a világon mindenhol és minden korban militarista kultúrákat figyelnénk meg (mint ahogy a világon mindenhol a szájukkal, és nem a fülükkel esznek az emberek). Viszont nem ez a helyzet, mert csomó nép nem militarista, lejjebb hozok konkrét példát is. Tehát a militarista beállítódás egy kulturális, társadalmilag meghatározott dolog. Köze esetleg lehet a biológiához (ti. hogy a férfiak átlagosan nagyobb testűek, és hogy a nők képesek továbbszaporítani a törzset, és ennek nyilván vannak következményei a kialakuló társadalmi szerveződésre nézve), de semmiképpen nem pusztán biológiailag meghatározott.

***

Szóval erről olvastunk tegnap. Ma reggel meg böngészek a neten, és szembejön ez a cikk:

Afrika piperkőcei nőhöz juthatnak, ha jól illegetik magukat

Tekintsünk el a borzalmas címadástól. (Hiszen én magam is bulvárcímet adtam, nem vethetek rá követ.) A cikk témája tökéletesen beleillik abba a kontextusba, amit tegnap olvastunk egymásnak a barátommal a Love and War című könyvből.

A társadalmi nemek kulturális meghatározottságáról (ti. hogy a bevett férfi-női szerepek társadalomról-társadalomra változnak a Földön, ergó nem lehetnek teljes mértékben biológiailag meghatározottak):

Az eszményi woodabe férfi magas, vékony, arcszimmetriája szinte tökéletes, vakítóan fehér és szabályos fogsora van, nincs nála kerekebb szemű – erre rá is játszanak – , remekül táncol, és stílusosan festi magát. A férfiak deréknál megkötött leplet, színes gyöngyöket, hímzett öveket és tollakat is viselnek. Szó sincs róla, hogy transzvesztiták lennének, egyetlen céljuk, hogy minél jobban magukra vonzzák a nők tekintetét.

Azzal kapcsolatban meg, hogy vannak kultúrák, ahol nem a bátorság, önfeláldozás, hősiesség a legfontosabb értékek, ahogy a militáris kultúrákban, hanem más értékek:

A wodaabék a szépség mellett a szájhagyományokon alapuló etikai kódexükre is sokat adnak, a szerénység, a türelem, az állhatatosság, a hűség és az előrelátás számít legfőbb erénynek.

***

Pár apró megjegyzés még.

Igen, tudom, hogy a “szerénység, a türelem, az állhatatosság, a hűség és az előrelátás” valamilyen szinten a mi militáris kultúránkban is értékek. De azért a hősiesség és a harciasság a mi kultúránkban eléggé az elsők között van, nézzétek csak meg a mainstream filmek listáját. (Amiknek nagy része arról szól, hogy egy fehér férfi hősiesen és erőszakot alkalmazva megmenti a világot és/vagy a nőt.)

A másik megjegyzésem pedig, hogy elég érdekes, hogy a cikk — teljesen légből kapva — egyszer csak bedob egy fényképet két gépfegyveres woodabéról, és odaírja, hogy az Al-Kaidától félve már ők is fegyverkeznek. Nem egészen értem, ez hogy jött ide, miért lett beletéve. Érdekes tény, ez igaz, de semmi köze a cikk eredeti témájához. Két dolgot tudok elképzelni. Talán az van, hogy manapság ha egy muszlim vallású népcsoportról írnak cikket, akkor abba kötelező beletenni egy gépfegyveres képet? Mint régebben a Lenin-idézetet? Vagy talán arról van szó, hogy mi, akik militarista kultúrában élünk, annyira furcsának tartjuk, ha egy nép nem ilyen értékek mentén rendezi be az életét, hogy amit találunk egy apró példát arra, hogy ők is fogtak már életükben fegyvert a kezükbe (még ha csak a környezetük hatására is, nem belső meggyőződésből), akkor azonnal lecsapunk rá? És ezzel igazoljuk a magunk meggyőződéseit arról, hogy a mi értékvilágunk helyes/ideális/univerzális? Lám, hát még a legbékésebb népek is szereznek gépfegyvert maguknak, akkor az erőszak és hadászat nyilván valamilyen univerzális emberi tulajdonság kell, hogy legyen… — sugallja a cikk. Hát nem, de ezt már leírtam feljebb.

Most megyek, folytatom a könyv olvasását.

Lásd még: Akkor még egyszer a szexről és a háborúról

Advertisements