Azok a fránya keresztények

Egy vallomással kezdem ma. Én bizony húsz teljes éven át jártam templomba.

Talán hihetetlennek tűnik, de így igaz. Reformátusba, csak hogy világos legyek.

Ezen a ponton rengeteg kérdést föl lehetne tenni nekem, de megpróbálok csupán a két legfontosabbra válaszolni. Ti. hogy miért jártam ilyen sokáig, valamint hogy miért hagytam fel vele.

Előbb azonban elmondanám, mi indított ennek a bejegyzésnek a megírására.

Mivel húsz évig forogtam keresztény (református belsős nyelven: keresztyén) közösségekben, nyilvánvalóan sok ismerősöm van ilyen körökből. Bár személyes kapcsolatot csak kevesekkel ápolok közülük, a facebook-barátaim (legalábbis a magyarok) jelentős részét ők teszik ki. Következésképp folyamatosan jönnek szembe a posztjaik.

A (Coelho-idézet helyett) Jézus- vagy Pálapostol-idézet rózsaszín naplementében ugráló delfinekkel mindennapos jelenség. Ezzel nincs is különösebb problémám, ez sokaknak tetszik, mit lehet tenni.

urlelke

Ami zavar, az a politikai kommentjeik. Előrebocsátom, hogy nem mindegyikük politizál, továbbá hogy a nem-keresztény ismerősem közül is sokan politizálnak. Azonban amikor a magukat legnagyobb kereszténynek vallók/gondolók posztolják a következő cikket:

Drámai bejelentés a svéd miniszterelnöktől: “a helyzet tarthatatlan”

Megszigorítják a menekültek befogadását Svédországban, jelentette be… stb. (valasz.hu)

…és a kommentekben ilyeneket írnak alá:

“épp ideje volt, hogy Európa végre észhez térjen!”

…akkor bizony ökölbe szorul a kezem.

Na de kezdjük szépen az elején.

***

Hogy miért jártam ilyen sokáig?

Nyilvánvaló, hogy a húsz év jelentős része nem személyes döntés volt, hanem családi elvárás. Kb. az első tíz. A következő tíz során azonban bármikor kiléphettem volna. Talán kaptam volna néhány aggódó fejcsóválást, hogy mi lesz így a lelki üdvömmel, de senki nem kényszerített volna konkrétan, hogy menjek templomba. Hogy miért mentem mégis?

Azt hiszem, én nagyon sokáig komolyan hittem, hogy lehetséges valamiféle “megtérés”, ami után az életem szintet fog lépni. Elvégre egészen kicsi korom óta ezt mondták nekem. Egészen kicsi korom óta mondták nekem azt is, hogy a konnektorhoz nem szabad nyúlni, mert megráz, és az is milyen hasznos tanács volt. Szóval én vártam, hogy idővel eljön a pillanat, amikor végre “megtalálom Jézust”. Vagy amikor ő talál meg engem, az elveszett bárányt, ugyebár. És akkor onnantól kezdve majd valamilyen más lelki szintre kerülök, új életet kapok stb. Én komolyan hittem benne, hogy ez be fog következni.

Persze nem következett be.

Ami némiképp nehezítette a helyzetet, az az, hogy rendszeresen kérdéseim voltak. Soha semmit nem tudtam csak azért elfogadni, mert valaki mondta. Igen, túl sokat gondolkoztam. Mindig érteni akartam az összefüggéseket, látni a logikát a gondolatmenetek mögött. Enélkül nem voltam hajlandó semmilyen információt hozzáadni a világképemhez. A kijelentésekre alapuló információkat is megjegyeztem természetesen, de nem adtam hozzá ahhoz, amit én igazából gondoltam a világról.

Márpedig a templomban hallott információk legnagyobb része sajnálatos módon nem teljesítette azt az alapfeltételt, hogy logikus legyen az érvelés mögötte. Sokszor még az igehirdetés saját paradigmáján belül is voltak ellentmondások, arról nem is beszélve, amikor az életem többi részével akartam összefüggésbe hozni a hallottakat. Mert még ha a paradigmán belüli logikátlanságokat (pl. hogy ha Isten minden embert egyenlőnek teremtett, akkor miért beszél Pál apostol olyan elképesztően lekezelően a nőkről? miért adják-veszik őket, mint a rabszolgákat a mélyentisztelt zsidó pátriárkák? meg hasonlók…) el is lehetett intézni azzal, hogy “Isten útjai kifürkészhetetlenek”, a tanítás és a valóság ellentétét képtelen voltam föloldani.

Megpróbálom elmagyarázni, mit értek az alatt, hogy a tanítás és a valóság ellentéte.

bp-pride

Budapest Pride, 2015. (Lásd még: Jézus elmenne a Budapest Pride-ra?)

Olyan volt az összes istentisztelet, mint egy alternatív valóság. A templomban minden szép és jó, mindenki boldog, békés, megtért (és persze középosztálybeli, fehér) személy. A kinti problémák (pl. hogy a legjobb barátom történetesen hinduista, hogy az egyik osztálytársam transszexuális, hogy a szüleim válni akarnak, hogy melyik középiskolába akarok jelentkezni és miért, hogy halálosan és menthetetlenül szerelmes vagyok és ez teljesen elemészt, hogy egyre több kolduló kisgyereket látok Budapest utcáin, hogy a politikusok életvitelszerűen lopnak-csalnak-hazudnak, hogy az apám bántalmazza az anyámat, a nagyapám meg sejthetően visszaél az öcsém bizalmával, hogy a fizikatanárom rendszeresen szexista megjegyzéseket tesz, hogy… jaj, annyi minden volt az évek alatt!) számukra egyáltalán nem léteztek. Ezekről a nagyon komoly problémákról sosem, vagy csak érintőlegesen volt szó. Az igehirdetés majdnem minden alkalommal arról szólt, hogy Jézus Krisztus így, Jézus Krisztus úgy, találd meg a Megváltót, aki majd legyőzi az Óembert, hogy hazatért a tékozló fiú, hogy Isten az életed Királya*, hogy Övé a hatalom! Ah.

*Szeretném itt és most, abszolút javító szándékkal és jóindulattal megfogalmazni azt a kritikát, hogy mennyire anakronisztikus ez a monarchikus gondolkodás. A mai ember soha nem élt abszolút monarchikus rendszerben, semmiféle személyes tapasztalata nincs arról, hogy milyen egy abszolút uralkodó által vezetett társadalomban élni, milyen valaki hűbéresének lenni. Milyen valakinek tekintélyelv alapján kérdés nélkül engedelmeskedni, aki ellen még elvben sincs jogorvoslat. Hogy érthetné meg, érezhetné át és élhetné meg akkor a mai átlagember az “Isten az életed királya” metafórát? Nem csoda, ha a jelenlegi egyháznak gondjai vannak a hívek toborzásával, ha egyszer ennyire régimódi csomagolásba bújtatja az üzenetét. Sajnos — tapasztalatom szerint — a református igehirdetők jelentős része a mai napig nyomja ezt a metaforát… Egyébként maga az üzenet, a megváltás üzenete maradhatna ugyanaz, de el kéne már hagyni ezt az idejétmúlt megfogalmazást, ami a megkérdőjelezhetetlen teljhatalomra alapul. Helyette lehetne például (még inkább) arra helyezni a hangsúlyt, hogy Jézus a barátod, “veled vándorol utadon” ugyebár, bármikor fordulhatsz hozzá, személyes kapcsolatod lehet vele. Ez sokkal megfoghatóbb a mai ember számára. Szerintem. A királyokat rég fölakasztottuk már.

Volt tehát ez az alternatív valóság, amiben az egész keresztény élet zajlott. Azonban ez a kenetteljes alternatív valóság nem volt képes semmilyen gyakorlati problémára megoldást nyújtani. A tanítás szerint ugyanis minden baj forrása a Földön az, hogy a világ nem ismeri az Urat. De az a kézenfekvő megoldás nyilvánvalóan nem működik, hogy mindenkit meg kell téríteni a világban, hogy megoldódjon minden baj. Az emberek többsége valamilyen okból nem akar megtérni, akármit csinálunk.

Viszont ettől még a mindennapi, gyakorlati problémákra is lehetett volna megoldást keresni a Biblia szövegeiben — Jézus enni ad a szegényeknek, vagy védelmezően maga köré gyűjti a gyerekeket, példának okáért —, ez azonban csak a legritkább esetekben történt meg. Ami történt, szinte minden egyes alkalommal, az a szokásos maszlag emlegetése volt: a tékozló fiú, az életed átadása Krisztusnak, a megváltás, az örök élet. Oké, rendben, nekünk itt bent a templomban örök életünk lesz, mert megtértünk, de a sarkon kolduló cigány kislány ettől még ma sem kap vacsorát (és jó napja van, ha verést sem). Ez hogy jön össze azzal, hogy Jézus a szegények meg a gyerekek megsegítésére tanít?

***

És ezzel el is jutottunk oda, hogy miért hagytam végül ott az egészet.

Nem, nem azért, mert a szociális érzékenységem fölülkerekedett volna az álszentségen (bár ez kétségkívül szerepet játszhatott). Inkább az volt az oka, hogy sosem éreztem magam otthon semmilyen keresztény közösségben. Számomra az egész templombajárás egy szerepjáték volt. El kellett játszanom egy személyiséget, amit elvártak tőlem. Utálok szerepet játszani. De tudtam, hogy ha egy pillanatig is önmagamat adnám, akkor azonnal kitaszítanának maguk közül.

Két magyarázatot tudok elképzelni arra, hogy ez a szerepjátszás-dolog miért volt így. Az egyik, hogy én bűnös lélek voltam a tiszták között. A másik, hogy a többiek is csak megjátszották a kegyeset.

Amikor lassacskán kiderült, hogy az egyik lelkész sikkaszt, a másik kislányokat molesztál, hogy az egyik presbiter veri a feleségét, a másik pornót néz (a gyerekétől tudom, aki rajtakapta), akkor világossá vált, hogy a két fenti lehetséges magyarázat közül a második biztosan igaz.

Nemcsak én játszottam szerepet, hanem még nagyon sokan mások is körülöttem.

Talán nem mindenki. De még a lelki vezetők közül is sokan! Ráadásul éveken át, sokszor nyílt titokként. Ettől az egész színjáték teljesen hiteltelenné vált a számomra. Milyen szervezet az, mely az erkölcs prédikálására alapszik, de nem fokozza le a saját erkölcsi értékrendjét be nem tartó tisztségviselőket? Ráadásul: ezek megtért, komolyan hívő férfiak voltak mind. Mint tudjuk, a világ összes bajára az lenne a megoldás — elvileg ugyebár —, hogy mindenki megtér. De ha a megtértek közül is sokan csupán ilyesfajta erkölcsöket tudnak felmutatni, akkor a világ problémái egyáltalán nem lennének megoldva az emberek tömeges megtérésével!

Ez volt az az ellentmondás, aminél engem végleg elvesztettek.

Talán túl korán törtem pálcát a dolog fölött. Talán még néhány évtized elkötelezett keresés kellett volna, hogy megértsem “az Úr szavát” — azt az interpretációt legalábbis, amit a magyar református egyház közvetít —, és végül sikerült volna a hőn áhított megtérés. Talán én élek még mindig a bűn fertőjében, talán én nem értem még a végső Igazságot. Talán. De talán az egyház közvetít olyan haszontalan és álszent üzenetet — még ha nem is ez a kimondott célja, de akkor is ez történik —, amivel én sem erkölcsileg, sem racionálisan nem tudok azonosulni.

Mindenesetre két évtized után tiszta lelkiismerettel úgy döntöttem, hogy ennyi volt, nem próbálkozom tovább. Megkeresem Jézust (vagy akárki mást, akit megtalálok) a magam útját járva.

***

És akkor el is jutottunk kedvenc facebook-ismerőseimhez, a menekültgyűlölő keresztényekhez.

migransjezus

Nem fér a fejembe. De komolyan. Ott van a Biblia, hogy Jézus mit mondott, mit csinált, milyen értékrendet képviselt. Négy teljes evangéliumon át magyarázza, hogy “szeresd felebarátodat” (Mk 12,28). Ez a legfontosabb parancsolat azon kívül, hogy szeresd az Urat. (Bár azt sem látom, hogy az Úr szeretetetéből hogy következik, hogy küldjük haza meghalni az ide menekülő embereket.)

Itt van még néhány, csak ami épp eszembe jut:

“Aki titeket befogad, engem fogad be, aki pedig engem fogad be, azt fogadja be, aki engem küldött.” (Máté 10,34)

“S ha csak egy pohár friss vizet ad is valaki egynek, akár a legkisebbnek is azért, mert az én tanítványom, bizony mondom nektek, nem marad el jutalma.” (Máté 10,36)

„Ha idegen lakik veletek földeteken, ne bántsátok. A veletek lakó idegen olyan legyen számotokra, mint a közületek való, és szeresd úgy, mint saját magadat, hiszen ti is idegenek voltatok Egyiptom földjén. Én vagyok az Úr, a te Istened.” (Lev 19,33–34)

“Ő pedig, amikor ezt meghallotta, így szólt: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent ez: Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot.” (Mt 9,12-13)

“A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember” (Lk 18,10) — vö: de jó, hogy mi nem vagyunk feketék/cigányok/bevándorlók/stb.

“Jézus így válaszolt nekik: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.” ” (Lk 5:31)

“És íme, egy etióp férfi, az etiópok királynőjének, a kandakénak az udvari főembere és egész kincstárának felügyelője, aki feljött imádkozni Jeruzsálembe, most visszatérőben volt, és kocsiján ülve Ézsaiás prófétát olvasta. A Lélek pedig azt mondta Fülöpnek: Menj oda, és csatlakozz ehhez a kocsihoz!” (ApCsel. 8:27) — mert ugye az etióp férfi fekete volt.

“Szegények mindig lesznek veletek, de én nem maradok mindig veletek.” (Mt 26.11) — Tehát: ő már nincs velünk, így ma már őhelyette a szegényekről kell gondoskodnunk.

„Aki elnyomja a nincstelent, gyalázza Alkotóját, aki pedig könyörül a szegényen, az dicsőíti.” (Példabeszédek 14,31)

“Ha tökéletes akarsz lenni, add el vagyonodat, oszd ki a szegényeknek, és kincseket szerzel a mennyben. (Máté 19,21)”

Hogy lehet valaki, aki magát Jézus követőjének vallja, idegengyűlölő? Hogyhogy nem áll ki az egyház ez ellen? Hogyhogy a lelkészek nem prédikálják minden vasárnap, hogy “szeresd felebarátodat”, ha már egyszer ez a kettő közül az egyik legfontosabb dolog a világon, és a hívek egy része épp fennhangon és látványosan gyűlöli más nemzetiségű felebarátait?

Költői kérdések ezek, tudom a választ.

***

A teljesség kedvéért ide kell írnom azt is, hogy vannak olyan, kisebb keresztény egyházak/közösségek/hitoktatók, akik egy viszonylag értelmes, életszagú üzenetet közvetítenek.

evangelikus

Forrás: evangelikus.hu

A magyarországi evangélikusokra már többször rácsodálkoztam, hogy lám, lehet ezt így is. De külföldi példák is akadnak. Tehát hangsúlyozom: én nem vagyok feltétlen vallásellenes, és azt hiszem, ateista sem vagyok (legfejlebb agnosztikus). Látom, hogy milyen hasznos szerepe lehet egy jól felépített és a megfelelő üzenetet közvetítő egyháznak mind egyéni, mind társadalmi szinten.

A jelenlegi magyar református egyház — tapasztalatom és véleményem szerint — sajnos nem tölti be ezt a szerepet.

Advertisements