Vadászat

Gyerekek, most kiakadtam.

Pedig a skandináv filmek közmondásosan jók, és genderérzékenyek meg minden.

Szóval mikor mondja a család, hogy jöjjek, mert dán film megy a tévében, nézzük együtt, én egészen megörültem. (— Mi a címe? — Vadászat. — Hm, jó.)  Mikor kiderült, hogy pedofília a téma, akkor egy picit megijedtem, de aztán azt mondtam magamnak, hogy skandináv film nem nyúlhat rosszul ehhez a témához.

Mekkorát tévedtem! Anyám, borogass.

De talán kezdjük a saját, valódi, hús-vér pedofil-sztorival. Aztán jöhet a filmkritika is.

***

Egy éve történt, hogy ismerősöm ismerősének hat éves lánya és négy éves fia elmesélték, hogy az apukájuk (a ex-férj, korábban bántalmazó) az apás hétvégéken esténként a kislány punciját simogatja, kézzel és a fütyijével is.

Mint minden épeszű anyuka, ez az anyuka is kiakadt, és azonnal elvitte a gyerekeket a rendőrségre, ahol pszichológus meghallgatta őket, és megállapította, hogy igaz, amit mondanak. A rendőrségen hivatalból eljárás indult, aminek keretén belül nem vették őrizetbe a gyanúsítottat, mint akinek a jelenléte közvetlen veszélyt jelent a sértettre, de még a távoltartást sem adták ki ellene. A nyomozás, bár papíron megindult, hónapokig semmi nem történt, házkutatásról szó sem volt, környezettanulmány vagy a gyámügy bevonása szóba sem jött.

Ami történt, hogy pontosan fél évvel a bejelentés után egy tárgyalás keretében meghallgatták a kislányt (akitől ugye nem tartották hivatalból távol a vádlottat, tehát, bár a láthatás legalább ideiglenesen megszűnt —  amúgy ezt is az anyukának személyesen kellett kijárni —, iskola előtt-után elémenve annyit beszélt vele, amennyit akart: “Kicsim, ha kérdezik, azt kell mondanod, hogy anyukád találta ki ezt az egészet, különben aput börtönbe csukják! Ugye nem akarod, hogy apu börtönbe menjen?”). Meglepő módon a kislány a tárgyaláson azt vallotta, hogy nem igaz az egész, és az anyukája tanította meg neki ezt a szöveget.

Egy évvel a bejelentés után bizonyíték hiányában felmentették az elkövetőt.

Akik követték a Bojár-ügyet (részletek itt), azoknak az egész sztori félelemtesen realisztikusan kell, hogy hangozzon. Ez ma a magyar igazságügy, így védjük a legártatlanabbakat, a legkisebb, legkiszolgáltatottabb áldozatokat. (A teljesség kedvéért: mivel személyes ismeretség, ezért történetesen tudom, hogy az anyukának semmilyen érdeke nem fűződött ahhoz, hogy bevádolja és börtönbe zárassa a volt férjét. Elég jó gyerektartást kapott tőle, ami nélkül nem tudta volna a két gyereket egyedül, egy fizetésből rendesen nevelni. Ráadásul a hétvégéket, amikor az apjukkal voltak, kifejezetten értékelte, mert ilyenkor legalább elmehetett ő is kikapcsolódni. Ennyit arról, hogy ő tanította volna meg a vádat a gyerekeknek valamilyen önös érdekből.)

(Abba próbáljunk meg inkább nem belegondolni, hogy mi történik a négy fal között azokon az apás hétvégéken a mai napig, és mi fog még éveken át ott történni. Ha ez a gondolat nem hagy titeket sem aludni, akkor utaljatok adományt a NANE-nek, akik családon belüli erőszak áldozatait próbálják védeni, kábé nulla pénzből és sok jószívből.)

Ennyit a száraz valóságról, akkor jöjjön a film.

***

Bezzeganya írt róla, tőle idézem az összefoglalót:

A vadászat egy kisvárosi óvó bácsi kálváriáját mutatja be, akit az egyik kislány, Klara apró füllentése nyomán kialakuló botrány során meghurcol és kiközösít az a kisvárosi közösség, amelynek addig központi, népszerű tagja volt. Lucas, akit a nagyszerű dán színész, Mads Mikkelsen formál meg érzékenyen és hitelesen, mindenét elveszíti a kislány hazugsága miatt. Hiába menti fel a bíróság a vád egyértelmű következetlenségeire hivatkozva, és hiába mondogatja a megszeppent kislány már a második naptól kezdve lépten-nyomon, hogy nem is úgy volt, ahogy akkor mondta, most már senki sem hisz neki. Ugyanazok bizonygatják, hogy csak a képzelete játszik vele, akik előtte állították, hogy egy gyerek mindig csakis a színtiszta igazat mondja.

Be kell vallanom, borzasztó naiv voltam, mert megnéztem a filmet anélkül, hogy előtte utánaolvastam volna. Mostanában nemigen teszek ilyet, inkább mindig jó előre tájékozódom. De — mint említettem az elején —, bíztam a skandináv filmekról alkotott pozitív sztereotípiákban. Ennek megfelelően pedig egészen a stáblistáig jóhiszeműen reménykedtem, hogy kiderül, a kislány (és vele együtt a többi gyerek, akik szintén ugyanazt a sztorit mondták el, ti. hogy az óvóbácsi megmutatta nekik a felálló fütyijét) tényleg igazat mondott, és ha nem is az óvóbácsi, aki tényleg ártatlannak tűnik, de valaki más lesz a tettes, akit aztán jól letartóztatnak, a gyerekeket meg speciális szakember kezére bízzák, egy gyerekpszichológusra, aki tudja, hogy kell az áldozatokat meggyógyítani a traumákból.

Én naiv.

A film szerint ugyanis a gyerekek kitalálták az egészet.

Igen, egy film, amiben 4-5 éves gyerekek kitalálják, hogy egy felnőtt megmutatja nekik a felálló fütyijét. (Hogy aztán a felnőtt férfi igazságtalan szenvedését jól lehessen lélekábrázolni.)

***

Újabb személyes történet, ezúttal rövidebb, tényleg csak egy megjegyzés.

Én voltam gyerek, kislány, történetesen. Egy olyan korban, amikor nem volt ingyen online pornó. Pornót, sőt: felnőtt férfi felálló farkát 14 éves korom előtt soha nem láttam (akkor volt ugyanis először alkalmam online ilyesmit nézni, és hát kíváncsi voltam, na). Óvodás koromban konkrétan nem tudtam, hogy a férfiaknak fel tud állni a farkuk. Apámat láttam fürödni, de olyankor nyugalmi állapotban volt neki a bré, és ez a nyugalmi állapotú bré volt az összes ismeretem a dologról.

Innentől kezdve meggyőződésem, hogy egy óvodás kislány, hacsak korábban nem látott élőben vagy videón (mindkét eset büntetőjogi kategória) erektáló férfi nemiszervet, nem tudja, hogy ez létezik, és nem talál ki ilyet magától.

Személyes sztori vége.

***

Innentől kezdve az egyetlen valósághű történetvezetés az lett volna, ha — mint már fent is említettem naiv reményeimet a film végével kapcsolatban — valaki tényleg bántalmazta volna a gyerekeket, és ez rá lett volna kenve az ártatlan óvóbácsira. Alternatív megoldásként az óvóbácsi tényleg bűnös, csak skizofrén és nem tud róla. Ez utóbbi nagyon bugyuta sztori, de még mindig sokkal valósághűbb — és kevésbé káros —, mint hogy a gyerekek hazudtak.

A film egésze egyébként arról szól, hogyan közösíti ki a kisváros a teljesen ártatlan óvóbácsit. Az ő személyes szenvedése kerül bemutatásra, az ő élményeit nézzük végig, vele azonosulunk. Őt sajnáljuk.

Ami teljesen jó és értelmes téma. Komolyan. Kellenek az olyan filmek, amikor egy igazsgtalanul megvádolt és kiközösített személy élményeit követjük végig.

De nem egy olyan kerettörténetben, ami egy közkeletű és rendkívül kártékony mítoszt tart életben és táplál.

A mítoszt, hogy gyerekek kitalálják, hogy őket egy felnőtt férfi szexuálisan zaklatja. És hogy a gyerekek erről hazudnak.

Ez a mítosz a kistestvére annak a mítosznak, hogy nők hazudnak a megerőszakolásukról azért, hogy ártatlan férfiakkal jól kiszúrjanak.

Csak gyerekekkel a főszerepben még sokkal veszélyesebb.

Ugyanis oda vezet, hogy a valódi, hús-vér elkövetőket az igazságszolgáltatás “bizonyíték hiányában” futni hagyja.

Mert ugyebár a gyerekek hazudnak.

Pallasz Athéné pedig Zeusz fejéből ugrott ki, úgy született meg. Akhilleusznak meg átlőtték a sarkát, úgy halt meg. Mítosz.

***

Nyilván történt már olyan, hogy egy haragos anya megtanított valami sztorit a gyereknek, hogy befeketítse az apát. Nyilván történt már olyan is, hogy egy nő hazudott arról, hogy megerőszakolták, miközben nem is. Nyilván a görög mítoszoknak is volt valamilyen valóságalapjuk még annakidején nagyon régen, amiből aztán továbbfejlődtek, szájról-szájra terjedve, évszázadokon át. A mítoszok már csak ilyenek.

A “gyerekek kitalálják, hogy megerőszakolták őket” mítosznak a következménye pedig az, hogy:

“[A] 2006–2010-es idõszakban az ügyeknek átlagosan 64%-a jutott el a vádemelésig, és átlagosan 36–37%-ukban kapott büntetést az elkövetõ. Tehát az ügyek egy jelentõs része még az elõtt szûnik meg, hogy a vádemelés megtörténne, további jelentõs részük pedig a vádemelés után, a bíróságon.”

“A nyomozás megszûnésének okai között hangsúlyosnak tûnik a „nem állapítható meg az elkövetõ kiléte”, illetve a „nem állapítható meg, hogy a bûncselekményt az elkövetõ követte el” kitétel.”

“A felfüggesztett börtönbüntetést kapók aránya megrontás esetén aggasztóan magas (átlagosan 53%).”

“[K]onzervatív becslések szerint is huszonnégyszeres látenciáról beszélhetünk a szexuális erõszakkal kapcsolatban, ami azt jelenti, hogy huszonnégy esetbõl átlagosan egy derül ki.”

Forrás: Pandóra szelencéje (nemzetközi projekt részét képező felmérés)

Egy mítoszt, aminek ilyen súlyos következményei vannak, és ami a legkiszolgáltatottabb, legártatlanabb embereket, a gyerekeinket, a társadalmunk jövőjét (azokat az adófizetőket, akik a mi nyugdíjunkat is elő fogják majd állítani, csak hogy olyanok is megérezzék ennek a súlyát, akikhez a puszta humanizmus nehezen jut el) ilyen mértékben veszélyezteti — egy ilyen mítoszt tűzzel-vassal kellene üldöznünk. Nem filmeket csinálni róla.

Ez a film egyébként Cannes-ban díjat nyert.

De most komolyan. Azok az emberek, akiket gyerekkorukban szexuálisan zaklattak, felnőttként komoly pszichológiai, gyakran pszichiátriai kezelésre szorulnak. Ennek a költségét ki fizeti? A tébé. Mi. Az adófizetők.

Kiesnek a munkából is, vagy ha nem is esnek ki, nem képesek ugyanúgy teljesíteni, mint egy trauma nélkül élő személy. Kevesebbet termelnek, kevesebb adót fizetnek. Ha esetleg kreatívak vagy innovatívak lettek volna trauma nélkül, föltalálhatták volna a rák ellenszerét vagy valami, ez nem fog megtörténni, mert nem képesek kibontakoztatni a teljes emberi potenciáljukat, mert folyton a traumájukkal küzdenek. Ezzel is mi, mindannyian járunk rosszul végső soron.

Ilyen következményei is vannak a mítosznak.

***

De most akkor higgadtan is megvizsgálom a filmet. Hajlandó vagyok elfogadni, hogy tényleg előfordul olyan, hogy egy gyerek ilyet hazudik, egy esetben a tízezerből, és ez a film pont erről szól. Hát jó, legyen: mint mondtam, egy ártatlan ember kálváriája részemről komoly és érdemes filmtéma!

Egy ártatlan ember kálváriája. Hm.

Egy ártatlan férfi kálváriája. Ebből hányat láttunk már?

És hányat láttunk már ártatlan, megerőszakolt kislány kálváriájából? Hol vannak a Cannes-ban díjazott filmek, melyek azt dolgozzák föl, hogy mit élnek át a szexuális erőszak gyermek túlélői? Miféle segítséget kapnak a környzetüktől, miféle utat járnak be, míg meggyógyulnak, vagy hogy egyáltalán lehetséges-e a gyógyulás? Hol vannak ezek a filmek?

Miért csak egy ártatlan felnőtt férfi kálváriája érdekel mindenkit? Egy ártatlan ember kálváriája. Az ártatlan megerőszakolt kislányok talán nem emberek?

Költői kérdés volt, tudom a választ.

***

(A filmről nagyon jó angol nyelvű kritika olvasható itt, ami még mélyebben belemegy a részletekbe.)